Az articsóka legfinomabb része – valódi meditáció

Ha bátrak vagyunk, túlléphetünk a hétköznapin, és megérkezhetünk oda, ahová mindig is szerettünk volna: önmagunkhoz.

A meditáció gyakorlat vagy valami több?

Amikor a meditációra gondolunk, elsősorban gyakorlatok jutnak eszünkbe. Olyan szertartásosan, minimum egy bizonyos testhelyzetben végzett tudati- szellemi technikák, amelyek különböző pozitív hatásokat segítenek kiváltani tudatunkban. Ez a meditációs praxis, vagyis gyakorlatok sorozata, szabályokkal és várható eredményekkel.
A meditáció azonban nem pusztán gyakorlatokat jelent, azok csak segíthetnek abban, hogy a valódi meditációt felfedezzük önmagunkban. A valódi meditáció (ezt a kifejezést szoktuk használni, jobb híján) nem más, mint akként lenni, ahogyan valójában vagyunk, semmit sem érintve, semmit sem ítélve, de mindent csodálva és engedve. Bár kissé misztikusnak tűnhet, semmi bonyolult nincs benne. Ez a színtiszta jelenlét, amelyben önmagad vagy. Úgy, ahogyan mindig is vágytál rá.

Akkor miért is gyakoroljunk?

Amennyiben szeretnénk tudatunkat megedzeni, nyitottságunkat fokozni, és belső békénket megtalálni, a meditációs praxis nekünk való. Bár a valódi meditációhoz nem kell gyakorlás és nem kell képzettség, hiszen alapvető ellazulást jelent eredendő természetünkben, nem szabad alábecsülni a tudatállapotaink minőségeit sem. Zavaros, békétlen, tompa tudatossággal az elengedés is várat magára. Mindig azzal foglalkozik ugyanis az elme, ami éppen az orra előtt van.

Tapasztalatom szerint nagyon fontos, hogy ne misztifikáljuk a meditációs gyakorlatokat. Az egyszerű, határozott és nyugodt megközelítés a legjobb. Nézzük meg, hogyan hat ránk a gyakorlat, és ha működik, gyakoroljuk szorgalmasan. Tartsuk be a tanító instrukcióit, és ne várjunk eredményt, ha eltértünk ettől. Azt tanácsoljuk, hogy mindenképpen válasszunk az alapgyakorlataink közé alázatot és elfogadást erősítő meditációkat, mert büszkeségünkkel és merev elképzeléseinkkel valójában csak saját magunkat akadályozzuk. Az alázat nem csupán a meditációban, de életünk minden területén segít majd.

Nyitott szív és csendes tudat

A valódi meditációkról szóló hiteles tanításokban nagy hangsúllyal szerepel két fogalom: a szív és a csend. Ezek az útmutatások a bennünk lakozó szívet célozzák meg, amelyet egyfajta gyökér bölcsességnek is nevezhetnék. Gyökérszerű, mert lényünk legmélyebb minősége; és bölcsesség, mert valamilyen eredendő tudás ez önmagunkról. Szívnek nevezzük, két okból is: egyfelől ez a bölcsesség a lényegünk, miként az articsóka legfinomabb része is a szíve. Másfelől pedig az ember önmaga igaz természetéhez a szívén keresztül juthat el, szeretettel és elfogadással.

A csend a valódi meditáció talán legszebb tanítása. A hétköznapi csend a hang és a mozdulat hiánya. Olyan átmeneti állapot, amelyben ideig óráig nyugalom és vákuum képződik, de egyszer elmúlik, hiszen egyszer elkezdődött. Bármennyi energiát is teszünk a hétköznapi csendbe, előbb vagy utóbb le kell mondanunk róla. A csend, amelyről a szellemi tanítások szólnak, nem hétköznapi, nem feltételekhez kötött, és nem is múlik el. Hogyan lehetséges ez? Miként létezhet valami, amely nem változik?

Ha leülünk egy kicsit, és megfigyeljük magunkat, könnyen észre vehetjük, hogy elménk állandó változása határoz meg bennünket. Jövő és menő gondolatok, érzések kavalkádjai vagyunk, néha egy kis szünetet tartva ebben a nyüzsgésben. Ha mélyebbre nézünk magunkban, meglátjuk, mi van a gondolatok és érzések alatt. Különböző tudatos és tudattalan rétegeket fedezhetünk fel, változatos tudatállapotok bukkannak elő. Ezek a rétegek még mindig nagyon képlékenyek, hiszen előhívhatja őket egy meditációs gyakorlat, de el is tüntetheti őket. Amennyiben még mélyebbre tekintünk, és hajlandóak vagyunk az álarcaink, tudatállapotaink mögé nézni, egyszer csak valami fontosat tapasztalhatunk meg. El fogunk csendesedni. Ám még megmarad egyfajta figyelő, aki tapasztalja ezt a különös, otthonos csendességet. Mondhatjuk rá, hogy ez vagyunk mi. A valódi meditáció azonban itt még lök egyet rajtunk. Azt tanítja: nézz mögé! Látsz még valamit? Vagy itt a vége?

Ezen a ponton szükségünk lesz minden kifejlesztett alázatra és békére. Bátorság kell, hogy elhagyjuk a figyelőt, aki felügyel. Vakmerőség szükségeltetik, mert éppen túllépünk a hétköznapin. Ha nem állunk itt meg, és mélyebbre nyúlunk, akkor hirtelen és csodálatosan, megérkezünk a csendbe. Valami mélységes, tiszta és igaz dologba. Ez a valami nem kezdődött el, mert mindig is jelen volt. Nem is múlik el tehát, a változás és a körülmények nem érintik. Bizonyos értelemben abszolút rólunk szól, de mégsem személyünkről vagy életünkről. Nem rendez semmit, nem érint semmit, nem tesz szebbé vagy jobbá. Csak egészen egyszerűen ez az, amit mindig is tudni akartunk magunkról. Megérkeztünk oda, ahonnan soha el sem jöttünk.

Mielőtt még visszatáncolnánk…

A valódi meditáció célja nem bizonyítható és nem megfogható. Nem olyasmi, amitől az elme megnyugszik, mert érti. Pontosan azért szükséges alázatot, csendes elmét és nyitottságot kifejlesztenünk a meditációs gyakorlatokkal, hogy készen álljunk erre a nem mindennapi kalandra önmagunkkal.
Összegezve: meditációs praxis nem vezet el lényegiségünk felfedezéséhez, de megadhatja azon képességeket, amelyekkel végig merjük vinni a belső folyamatot. A valódi csend nem ígér hétköznapi hasznot, sikert vagy harmóniát, mégsem tudunk elképzelni nemesebb emberi célt felfedezésénél. Számolnunk kell vele, hogy az elménk csak egy ideig lesz segítségünkre, utána a szívünk vezet majd.

„Nem- meditáció- nem- cselekvés- nem- létezés

Egyszer egy idős szellemi barátom azt mondta: a valódi meditáció az, amikor nem meditálsz. Hú, gondoltam magamban. Ez olyan őrült jógis mondás. Ám amikor ellazultam ebben az útmutatásban, megértés született. Amikor gyakorlunk, meditációt utánzunk, játszunk el. Amikor egyszerűen és tisztán jelen vagyunk a pillanatban, megszűnik körülöttünk a világ kettőssége, és csak és kizárólag a szabad pillanat végtelensége van. Nem cselekszünk többé, nem létezünk személyes énként többé és nem is meditálunk. Csak meditáció van. Ehhez kell az elengedés: totális lemondás arról, amit eddig eljátszottál.

Azóta, ha megkérdezik: Te mikor szoktál meditálni? Azt felelem örömtelien: Mikor nem??”

A cikk a HVG Pszichológia  2017. augusztusi számában jelent meg.

Reklámok