Az articsóka legfinomabb része – valódi meditáció

Ha bátrak vagyunk, túlléphetünk a hétköznapin, és megérkezhetünk oda, ahová mindig is szerettünk volna: önmagunkhoz.

A meditáció gyakorlat vagy valami több?

Amikor a meditációra gondolunk, elsősorban gyakorlatok jutnak eszünkbe. Olyan szertartásosan, minimum egy bizonyos testhelyzetben végzett tudati- szellemi technikák, amelyek különböző pozitív hatásokat segítenek kiváltani tudatunkban. Ez a meditációs praxis, vagyis gyakorlatok sorozata, szabályokkal és várható eredményekkel.
A meditáció azonban nem pusztán gyakorlatokat jelent, azok csak segíthetnek abban, hogy a valódi meditációt felfedezzük önmagunkban. A valódi meditáció (ezt a kifejezést szoktuk használni, jobb híján) nem más, mint akként lenni, ahogyan valójában vagyunk, semmit sem érintve, semmit sem ítélve, de mindent csodálva és engedve. Bár kissé misztikusnak tűnhet, semmi bonyolult nincs benne. Ez a színtiszta jelenlét, amelyben önmagad vagy. Úgy, ahogyan mindig is vágytál rá.

Akkor miért is gyakoroljunk?

Amennyiben szeretnénk tudatunkat megedzeni, nyitottságunkat fokozni, és belső békénket megtalálni, a meditációs praxis nekünk való. Bár a valódi meditációhoz nem kell gyakorlás és nem kell képzettség, hiszen alapvető ellazulást jelent eredendő természetünkben, nem szabad alábecsülni a tudatállapotaink minőségeit sem. Zavaros, békétlen, tompa tudatossággal az elengedés is várat magára. Mindig azzal foglalkozik ugyanis az elme, ami éppen az orra előtt van.

Tapasztalatom szerint nagyon fontos, hogy ne misztifikáljuk a meditációs gyakorlatokat. Az egyszerű, határozott és nyugodt megközelítés a legjobb. Nézzük meg, hogyan hat ránk a gyakorlat, és ha működik, gyakoroljuk szorgalmasan. Tartsuk be a tanító instrukcióit, és ne várjunk eredményt, ha eltértünk ettől. Azt tanácsoljuk, hogy mindenképpen válasszunk az alapgyakorlataink közé alázatot és elfogadást erősítő meditációkat, mert büszkeségünkkel és merev elképzeléseinkkel valójában csak saját magunkat akadályozzuk. Az alázat nem csupán a meditációban, de életünk minden területén segít majd.

Nyitott szív és csendes tudat

A valódi meditációkról szóló hiteles tanításokban nagy hangsúllyal szerepel két fogalom: a szív és a csend. Ezek az útmutatások a bennünk lakozó szívet célozzák meg, amelyet egyfajta gyökér bölcsességnek is nevezhetnék. Gyökérszerű, mert lényünk legmélyebb minősége; és bölcsesség, mert valamilyen eredendő tudás ez önmagunkról. Szívnek nevezzük, két okból is: egyfelől ez a bölcsesség a lényegünk, miként az articsóka legfinomabb része is a szíve. Másfelől pedig az ember önmaga igaz természetéhez a szívén keresztül juthat el, szeretettel és elfogadással.

A csend a valódi meditáció talán legszebb tanítása. A hétköznapi csend a hang és a mozdulat hiánya. Olyan átmeneti állapot, amelyben ideig óráig nyugalom és vákuum képződik, de egyszer elmúlik, hiszen egyszer elkezdődött. Bármennyi energiát is teszünk a hétköznapi csendbe, előbb vagy utóbb le kell mondanunk róla. A csend, amelyről a szellemi tanítások szólnak, nem hétköznapi, nem feltételekhez kötött, és nem is múlik el. Hogyan lehetséges ez? Miként létezhet valami, amely nem változik?

Ha leülünk egy kicsit, és megfigyeljük magunkat, könnyen észre vehetjük, hogy elménk állandó változása határoz meg bennünket. Jövő és menő gondolatok, érzések kavalkádjai vagyunk, néha egy kis szünetet tartva ebben a nyüzsgésben. Ha mélyebbre nézünk magunkban, meglátjuk, mi van a gondolatok és érzések alatt. Különböző tudatos és tudattalan rétegeket fedezhetünk fel, változatos tudatállapotok bukkannak elő. Ezek a rétegek még mindig nagyon képlékenyek, hiszen előhívhatja őket egy meditációs gyakorlat, de el is tüntetheti őket. Amennyiben még mélyebbre tekintünk, és hajlandóak vagyunk az álarcaink, tudatállapotaink mögé nézni, egyszer csak valami fontosat tapasztalhatunk meg. El fogunk csendesedni. Ám még megmarad egyfajta figyelő, aki tapasztalja ezt a különös, otthonos csendességet. Mondhatjuk rá, hogy ez vagyunk mi. A valódi meditáció azonban itt még lök egyet rajtunk. Azt tanítja: nézz mögé! Látsz még valamit? Vagy itt a vége?

Ezen a ponton szükségünk lesz minden kifejlesztett alázatra és békére. Bátorság kell, hogy elhagyjuk a figyelőt, aki felügyel. Vakmerőség szükségeltetik, mert éppen túllépünk a hétköznapin. Ha nem állunk itt meg, és mélyebbre nyúlunk, akkor hirtelen és csodálatosan, megérkezünk a csendbe. Valami mélységes, tiszta és igaz dologba. Ez a valami nem kezdődött el, mert mindig is jelen volt. Nem is múlik el tehát, a változás és a körülmények nem érintik. Bizonyos értelemben abszolút rólunk szól, de mégsem személyünkről vagy életünkről. Nem rendez semmit, nem érint semmit, nem tesz szebbé vagy jobbá. Csak egészen egyszerűen ez az, amit mindig is tudni akartunk magunkról. Megérkeztünk oda, ahonnan soha el sem jöttünk.

Mielőtt még visszatáncolnánk…

A valódi meditáció célja nem bizonyítható és nem megfogható. Nem olyasmi, amitől az elme megnyugszik, mert érti. Pontosan azért szükséges alázatot, csendes elmét és nyitottságot kifejlesztenünk a meditációs gyakorlatokkal, hogy készen álljunk erre a nem mindennapi kalandra önmagunkkal.
Összegezve: meditációs praxis nem vezet el lényegiségünk felfedezéséhez, de megadhatja azon képességeket, amelyekkel végig merjük vinni a belső folyamatot. A valódi csend nem ígér hétköznapi hasznot, sikert vagy harmóniát, mégsem tudunk elképzelni nemesebb emberi célt felfedezésénél. Számolnunk kell vele, hogy az elménk csak egy ideig lesz segítségünkre, utána a szívünk vezet majd.

„Nem- meditáció- nem- cselekvés- nem- létezés

Egyszer egy idős szellemi barátom azt mondta: a valódi meditáció az, amikor nem meditálsz. Hú, gondoltam magamban. Ez olyan őrült jógis mondás. Ám amikor ellazultam ebben az útmutatásban, megértés született. Amikor gyakorlunk, meditációt utánzunk, játszunk el. Amikor egyszerűen és tisztán jelen vagyunk a pillanatban, megszűnik körülöttünk a világ kettőssége, és csak és kizárólag a szabad pillanat végtelensége van. Nem cselekszünk többé, nem létezünk személyes énként többé és nem is meditálunk. Csak meditáció van. Ehhez kell az elengedés: totális lemondás arról, amit eddig eljátszottál.

Azóta, ha megkérdezik: Te mikor szoktál meditálni? Azt felelem örömtelien: Mikor nem??”

A cikk a HVG Pszichológia  2017. augusztusi számában jelent meg.

Reklámok

Buddha mosolya

Kisfiúnk, Déva kérdezte: Anya, miért mosolyog mindig a Buddha? Olyan szép a mosolya, és mindig más…

Anya felelte: Déva, a mosoly a szív saját természetének tükre. Ha csendben vagy, és gondolataid visszasüllyednek a szívedbe, derűs leszel. Általában az emberek azért mosolyognak, mert történt velük valami jó. A Buddha azért mosolyog, mert örömteli a természete, és ehhez nem kell semmiféle külső ok. Azért mosolyog, mert szabad. Elvehetetlen ez a boldogság, és semmihez sem fogható. És már most is a tiéd.

Déva: Akkor jó!

Photo by Sabine Schulte on Unsplash

Csend a lelke mindennek

A szívünk mélyében ébredező szabadság, maga a végtelen lehetőség, maga a szavak és formák nélküli csend. Ez a csend nem a szavak hiánya, nem a hétköznapi csendesség. Olyan csend ez, amelyben szétfoszlanak, megsemmisülnek a szavak és gondolatok, semmivé lesznek a fogalmak, mert nem találnak tapadási felületet. Amikor valóban csendben vagy, nem biztos, hogy hallgatsz is.

Ordítottál már bele egy hegy tetején az éjszakába? Az is csend.

Mantráztál már hajnalban, köszöntve a napot és benne önmagadat? Az is csend.

És hallottad már az óceán hullámait, ahogyan surrogva- sziszegve partot érnek? Az is csak csend.

Csend a lelke mindennek!

Photo by Tim Marshall on Unsplash

A helyes törekvés

“A helyes törekvés nem egyenlő az aktivitással. A törekvés lényege, hogy ha a pillanat bölcsessége azt igényli, akkor nem mozdulok, ha pedig a pillanat bölcsessége azt igényli, akkor aktívvá válok.

Tételezzük fel, hogy el szeretnék jutni Budapestről a Balatonra az autópályán. A GPS azt az  instrukciót fogja mondani kilencven kilométeren keresztül, hogy maradj az úton, menj egyenesen. Majd egyszer csak úgy navigál, hogy ötszáz méter múlva fordulj jobbra. Idáig miért volt jó, hogy egyenesen mentem, most meg arra utasít, hogy forduljak el? Utána megint öt kilométeren át egyenesen vezet. Ez teljesen értelmetlen! – mondhatná az elme.

A helyes törekvés arra vonatkozik, hogy követem a GPS-t, és maradok a megvilágosodás szándékában. A fáradhatatlanság pedig egyfajta kitartást jelent, hogy mindig a kütyüt fogom követni, bármit is mond. A megvilágosodáshoz leszek hűséges, fáradhatatlanul. Néha cselekednem kell érte, máskor nem kell tennem semmit. Olykor mozdulatlanná kell válnom, időnként aktívnak kell lennem. Néha a kettőt egyszerre kell csinálni: kívül tevékenykedni, belül rezzenéstelennek lenni.

Nem az a lényeg, hogy mi fakad a pillanat bölcsességéből, hanem az, hogy fel akarok ébredni.”

Részlet Magunam Te és a Megvilágosodás című könyvéből.

Ima a megvilágosodáshoz

“Tökéletesen bizonyos
vagyok abban,
hogy mindennek
a természete
a spontán szabadság,
szüntelen ragyogás,
végtelen nyitottság.
Boldogsággal tölt el
a valamennyi
lényben és dologban
eredendően benne rejlő
tiszta lényegiség,
mely számtalan
formában ölt testet.
Minden pillanatban
együtt ünneplek
és táncolok
a jelenségekkel.
(Magunam)”

Részlet Magunam Te és a megvilágosodás című, hamarosan megjelenő könyvéből.

Megvilágosodás illata

“A feloldódás azért szükségszerű és végzetes, mert tévhiteink oldódnak vissza eredendő forrásukba, és soha többé nem késztetnek minket szenvedésre.

Az egyetlen, ami tetten érhetően megtörténik, az, hogy a megvilágosodás tiszta minőségei maguktól kibontakoznak és felragyognak. A szabadság illatait a folyamat során is meg-megéreztük. Időnként, különösen a bepillantások alatt, szinte nyelvünkön volt a buddhák ezer íze, terességük zamata, az ősi illat, amelyre szívünk dalolni kezd boldogságában. Ugyanakkor el is veszítettük az illatot, és emlékké vált bennünk. A vitrinben őrizgettük, és sóvárogva gondoltunk arra a bizonyos szent pillanatra.

A megvilágosodás olyan benned, akár egy friss, zsenge tulipán. Félreértésed ereje szorosan fogja a virágot, összepréseli és bezárja a benne lakozó lehetőségeket: a csodás szirmokat, ragyogást. Amikor feloldódsz az igazságban, félreértésed bezáró ujjai elengedik a növényt. A tulipán pedig – hiszen ez a természete – szorítás hiányában önmagától kinyílik, felmutatva színeit, illatait, a tavasz fényeit.”

Részlet Magunam Te és a megvilágosodás című, hamarosan megjelenő könyvéből.

Albérlet vagy igaz otthon

Valódi bepillantáskor nincs énnel való azonosulás. Akkor az vagy, aki valójában vagy. Saját fényedként ragyogsz. Ilyenkor gondolatok nélkül, intuitív módon felismered, hogy ki vagy igazán. Tisztán látod, hogy ez a valódi lényegiséged, és ehhez képest minden más illúzió, hamis. Ebben a folyamatban nincsenek gondolatok, az elme nem dolgozik. Rálátsz valamire. Az igazság önnön fényét nyilatkoztatja ki, felismeri önmagát. Felébredsz az élet álmából. Rájössz, hogy minden más délibáb, de nem azért, mert nincs szék, és a kezed mégis beleütközik a karfába, hanem, mert mindez az álomnak a része. A feleszmélés után már nem tudsz a régi otthonodba visszatérni. Nem is akarsz. Azt érzed, hogy végre megérkeztél. Minden pillanatban ezt kerested, ezért egyszerűen megünnepled, hogy otthon vagy, és bármi is maradt a látszatéletedből, többé nem érinted. Eljutsz oda, hogy nem érdekel, ha a benned szunnyadó szabadság mindezt elfújja, hadd vigye. Ha nem söpri el, akkor megmarad.

Olyan ez, mint amikor van egy albérleted, éveken keresztül ott laksz, ám egy napon rátalálsz az igazi otthonodra, ahol az összes felmenőd élt, és utána nem akarsz visszamenni a bérelt lakásba. Nem térsz vissza a régi bútorokhoz, mert azok is az albérlethez tartoznak, és nem fogod felhívni a főbérlőt, hogy figyelj, mindenképpen add ki a lakást. Mindegy már, mi történik vele, nem jut eszedbe. Az egy albérlet volt, a vándoréletedhez tartozott, most pedig otthon vagy végre. Az sem számít, hogy a szabadság mindent felszabadít, vagy esetleg egy-egy régi foszlány megmarad az áloméletedből. A legfontosabb, hogy végre hazaértél, és tudod, ki vagy valójában. Ott vagy, ahová tartozol.

Ezzel ellentétben sokunknál ez a fajta otthon nem jelenik meg. Úgy éljük meg, hogy tettünk egy utazást valahová, de utána vár minket a régi albérletünk. Igaz, nem a miénk, sok szenvedéssel jár, mert alkalmazkodni kell a tulajdonos elvárásaihoz, de mégis ott vannak a régi bútoraink, vissza kell térnünk. Hiába találtunk rá az igazi lakásunkra, mindig visszatérünk az átmeneti szállásunkra. Elkezdődik a csikicsuki, hogy mi legyen az igazi otthonunk? Hol verjünk gyökeret? Ezért óriási a különbség aközött, ha úgy van betekintésünk, hogy egy pillanat erejéig nem érintjük az én illúzióját, és rálátunk az igazságra, vagy úgy éljük meg a folyamatot, hogy fülig szerelmesek vagyunk a megvilágosodásba, és az erőnkkel hegyeket mozgatunk meg.”

Részlet Magunam hamarosan megjelenő könyvéből