Szerző: Szabad Jógi

Csend, tisztaság, öröm, boldogság, ragyogás, bölcsesség. Ezek a szavak mind a megvilágosodás „illatfelhőjéből” eredeztethetők. Az illatfelhő a lényegi természetünkből fakad, de nem egyenlő vele. A felébredés nem egyenlő a csenddel. A felébredés nem egyenlő az örömmel, a boldogsággal. A felébredés nem egyenlő a nyugalommal.

Azt azonban kijelenthetjük, hogy a felébredésnek van egy illatfelhője, amely különböző szent minőségekkel bír. Ezeket meg tudjuk ragadni és le tudjuk írni a megvilágosodással kapcsolatban. Az illatfelhő az, ami a formán keresztül átragyog és megmelengeti szívünket, inspirál a nehéz helyzetekben, mutatja az irányt.

A spirituális kereső először csak azt tudja megfogalmazni, hogy amit keres, az mentes a tisztátalanságtól, mentes a zajtól, mentes a korlátoktól, mentes a hamisságtól. Majd idővel ezek szöges ellentétét nevezi meg legfőbb céljaként: a tisztaságot, csendet, szabadságot, szeretetet, igazságot. Ahogy a tanítvány egyre mélyebben és mélyebben fedezi fel a saját valódi természetét, meglátja azt, hogy ezek a szavak és célok a kettőség világához tartoznak. Az illatfelhő helyett annak forrására irányul kutatása. Ettől kezdve már egy olyan dolgot keres, amely mentes a tisztátalanságtól, de mentes a tisztaság elképzelésétől is. Mentes a korlátoktól, de mentes a szabadság ideáljától is.

A tanítvány a feltételekhez nem kötött boldogság felé fordul és megkérdezi mesterét: mi a valódi szabadság? Ki vagyok valójában?

Ebben a pillanatban a mester elhallgat, mert a valódit nem lehet szavakkal kifejezni! Túl van a neveken és a formákon. Nem lehet megragadni, kifejezni, csupán a szív legbelső barlangjában intuitív, élő módon felismerni és feloldódni benne.

Az elme is az igazságból, önmagad igazságából, az önvalódból jelenik meg. Megnyilvánul, akár egy délibáb. A probléma ott kezdődik, amikor elhiteti magáról, hogy minden tud, mindent irányít és valódi menedéket tud biztosítani számodra. Valójában az elme mindig mást akar, ez az ő alapvető tulajdonsága. Egy kedves szerettem mondása: a kutya ugat, a macska nyávog, a gyerek sír. Az elme pedig állandó mozgásban van. Néha fél, néha magabiztos, néha örül, néha szenved – ez a természete. Ő így csodálatos, így szerethető. Ugyanakkor az elme csak egy rendkívül kis morzsája az igazságnak.

A nem-kettős tanítások arra mutatnak rá, ki vagy te valójában, nem pedig arra, hogy ez a végtelen, nem-kettős igazság egy test-elmében hogyan összpontosul, hogyan fejezi ki magát. Az elme csak egy gondolat, egy nagy, központi gondolat. A gondolatok viszont jönnek és mennek.

Nézd meg inkább, honnan ered, menj le a forrásáig és meg fogod látni. Amit ekkor találsz, az a te önvalód.

Valódi szívünk olyan, mint egy édesanya. Az anya ölében megbújó gyermek pedig olyan, mint jelenlegi önmagunk.

A gyermek mindenhol keresi az anyukáját, mert éhes és szomjas, valamint vágyik a szeretetre, gondoskodásra. Mi magunk is keressük önmagunk valódi természetét, keressük a bennünk lakozó isteni természetet. Mindenhová nézünk, csak magunk elé nem. Egyes kisbabák mindenhova odafordítják a fejüket, csupán anyukájuk irányába nem néznek, mások csukott szemmel tapogatóznak.

A gyermek örömmel öleli át anyukáját miután végre odafordul, kinyitja szemét és megpillantja őt. Mi is követhetjük a kisbabák ösztönös cselekedetét, hiszen már most is az igazság ölelésében vagyunk. Már most is az vagyunk, amit keresünk, csupán fel kell ezt ismernünk.

Az élet számos helyzetében képesek vagyunk arra, hogy a jelenben időzzünk, az itt és most terében tudatosan jelen legyünk. Sőt még arra is képesek vagyunk, hogy eggyé váljunk a jelenléttel.
De ezekben az esetekben is van valaki, aki időzik az itt és most-ban, van valaki, aki nézi az itt és most-ot. Van valaki, aki egyfajta eredményként magának érzi ezt az élményt. Ezért ez a jelenlét nem tiszta, nem mentes a meditáló nézőpontjától. A személyes tudatosságnak mindig van valamilyen tárgya, van egy figyelő, aki tudatában van az eseményeknek vagy akár a kristálytiszta jelennek. Ezért hívhatjuk ezt az állapotot tudatos jelenlétnek.

A megvilágosodás nem egy tudatállapot, nem egy elmei állapot. Néhány radikális nem-kettős tanító azért hívja mégis természetes állapotnak, mert ez segít azon meditálóknak, akik nagyon sok tudatállapotot megtapasztaltak már, és ebből kifolyólag csak állapotokban képesek gondolkodni. Számukra ez egy kapu vagy egy nyers instrukció is lehet: azt az állapotot keresd, ami természetes! A természetes állapotod egy olyan állapot, ami nem igényel erőfeszítést, ami mindig is jelen volt és mindig is jelen van. A természetes állapot és a tiszta jelenlét egymás szinonimái.

Csak a tiszta jelenlét van. A tiszta jelenlét erőfeszítéstől mentesen ragyog és eredendően tudatában volt önmagának. A tiszta szó azt jelenti, hogy a jelenlét megtisztul a meditálótól, megtisztul a figyelőtől. Megtisztul attól, aki még esetleg az előző pillanatban időzött benne. A tiszta jelenlétben nincs senki, aki akárcsak látszat szintjén is, elválasztva időzhetne benne.

Fel kell állni a kényelmes karosszékünkből, ki kell ballagni a napra és saját bőrünkön kell megtapasztalni azt az ősi és egyben mindennapi bölcsességet: az igazság felszabadít vagy sem?

Meg kell nézni annak az igazságát, hogy a megvilágosodás napja, a megvilágosodás fénye, valóban eltávolít-e minden sötétséget, ami a tudatlanságból fakad.

Bátornak és kérhetetlennek kell lenni, hogy utána járj ennek a kérdésnek, és csakis ekkor változhat a látásmód élő megvalósítássá.

Azért szenvedünk, mert a végtelen óceánból csak egyetlenegy hullámmal azonosulunk – ez a hullám mindent elkövet annak érdekében, hogy saját létét fenntartsa. Ez már önmagában óriási szenvedés. Maga az erőfeszítés szenvedés. Amikor valódi értelemben elcsendesedsz, megpihensz, vagy beleszabadulsz az igazságba, akkor nem történik más, mint hogy egy pillanat erejéig elengeded, nem érinted ezt a fajta azonosulásodat.

De ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a hullám. Az is csak egy hiedelem, hogy a hullám azért nem tűnik el, mert erősen azonosulok vele. Ha ez a vélekedés igaz lenne, akkor éjszaka, mély álomban, vagy akár kómában szétesne a test. Nem a hiedelmünk tartja egyben a jelenségeket, hanem az óceán maga, az igazság maga. A forrásból jön minden jelenség, annak köszönheti létét, és végül a forrásba tér vissza.

Amikor azt mondom, hogy egy pillanat erejéig ne érintsd a hiedelmedet, valójában nem azt kérem, hogy törd össze a hullámot. Csak azt a hiedelmedet ne érintsd, hogy pusztán egyetlen hullám vagy a végtelen óceánban.

Amikor tiszta megértéssel fordulsz a megszabadulás felé, még akkor is ellenállhatsz, és finoman kitolhatod felébredésed a nem-létező jövőbe, az egó csábításának engedve. Kevesen vannak azok, akik azonnal fejest akarnak ugrani az igazságba.

Lehet húzni az időt, mindig halogatva a felébredés szent pillanatát. Amikor önmagad számára szeretnél időt kérni, tovább folytatódik a szenvedés világa. Lehet filozófiai szempontból nézni, lehet személyes szempontból nézni, igazából nincs jelentősége, még akkor sem, ha meg tudod fejteni, mi az oka időhúzásodnak. A lényeg az, hogy lehetőséged van arra is, hogy ne told el időben a találkozást. Itt és most akarod az igazságot. Nem vársz tovább.

Időhúzásod esetén alkalmazható gyakorlati lehetőségek köre:
Az egyik lehetőség az, hogy lecsendesíted tudatod. Tudatod alatt a személyes tudatosság teljes spektrumát értem. Olyan módon kell elcsendesülni, hogy ne maradjon semmilyen fal valódi önmagad és a lecsendesített elméd között. Ne maradjon semmi akadály! Ebben a csendben észreveszed, hogy az a csend, ami belül van, és az a csend, ami a valóság csendje, valójában nem elválasztható.

A második lehetőség, amikor meglátod a világnak és önmagadnak, mint jelenségnek a káprázat-természetét. Ezután már nem filozófiai módon állítod, hogy minden jelenség üresség. Nem spirituális módon hangoztatod, hogy minden üres, hanem teljes lényed sokk alá kerül a felismeréstől. Amikor tisztán realizálod azt, hogy az is üres, aki ezt belátja, elakad a szavad. Ekkor végérvényesen kiábrándulsz a lehatárolt én illúziójából. Sokkhatásként érkezik a felismerés: a felébredést sohasem fogom tudni elérni egy eredmény formájában. Sokszor az ember azért kér időt, mert még valamilyen úton-módon bízik abban, hogy a megvilágosodás aranyérméjét megszerezheti magának. Ezen fátylak végérvényesen szertefoszlanak.

A harmadik lehetőség a levetkőzés, a lecsupaszodás megközelítési módja, amikor szó szerint elindulsz kívülről befelé, mint ahogy a hagymát is lefejted rétegenként. Elindulsz a pszichológiai álarcodtól, és egyre jobban mész befelé. Meglátod, hogy az álarcok alatt egy mélyebb, finomabb álarc rejtőzik. Alatta egy személyes karaktert, egy specialitást találsz. A felébredésed lángoló tüze viszont visz még mélyebbre, és már csak folyamatosan változó, gomolygó színeket, rezgéseket tapasztalsz. Ekkor azonban még mindig jelen van egy csendes figyelő a változó tapasztalásaid közepette. Ahogy egyre mélyebben és mélyebben ismered meg önmagad, egyre tisztábban és nyitottabban hatolsz önmagad forrása felé, és folyamatosan eltűnnek koncepcióid és azonosulásaid. Ha valóban a felébredés felé fordulsz, akkor vagy így, vagy úgy, de lesz arról egy tapasztalatod, hogy az, ahogy önmagadra gondoltál eddig, nem olyan módon valódi, mint ahogy ezt képzelted. Keresed személyes éned, de sehol nem találod.

Mindhárom lehetőség egy felismerés óceánjába torkollik: „Nincs értelme az időhúzásomnak!” Egyszerre jössz arra rá, hogy az eddig hitt módon nem vagy valódi, és ugyanakkor sokkal valódibb vagy, mint azt valaha is hitted, vagy képzelted volna. Amikor megszületik ez a tiszta belátás, már nem kell újra meghallgatni a diktafonra felvett anyagot vagy elolvasni az erről készített jegyzeteidet. Nem kell újra leülni és elmélkedni, vagy ezen meditálni. Utána gyakorlatilag nincs ok az időhúzásra. Minden olyan tényező, ami az időhúzást fenntartotta gyakorlatilag eltűnik.

Ekkor egy olyan szintű nyitott kíváncsiság, elementáris vágy ébred benned, mely már semmilyen halogatást nem tűr. Azt kiabálja, azt üvölti szavak nélkül, hogy elég az időhúzásból: Itt és most akarom tudni, ki vagyok valójában! Meg akarok világosodni!

Bármely szellemi vagy hétköznapi dolog elsajátításához nélkülözhetetlen a mester, aki, vagy ami elmélyítette és a gyakorlatba már átültette tudását. A mindennapok mesterembereit, tanárait nem különböztetném meg a spirituális mestertől, amíg szükség van bármilyen külső szempontra bölcsességük bizonyításához.

Hogy egyértelműbb legyek: a szellemi mesterhez, a szív valódi gurujához nem tudok és nem is akarok elvárásokat rendelni. Honnan vennék bátorságot ahhoz, hogy előírjam a térnek, milyen vezetőt küldjön?!

Amennyiben elvárásokkal és koncepciókkal vagyunk felvértezve, maximum ezek tükröződéseit fogjuk meglátni, a valódi bölcs rejtve marad nem-látó- csak-néző szemünk elől. Mennyivel könnyebb volna előírni: a valódi mester szerény, bölcs, megvilágosodott és a többi.

A tér ennél azonban szabadabb, játékosabb, fantáziadúsabb! Nem szolgálja ki az efféle spirituális elvárásokat, sőt mi több, nagy szeretettel űz tréfát merevségünkből. Ha a szabadság, bölcsesség pillanata pontosan úgy következik be, ahogy azt vártad, ha pontosan olyan tanítót kaptál, mint akit elképzeltél, inkább légy óvatos! A valódi, tiszta jelenlét túlnő elképzeléseinken, és pont váratlanságával, minden elképzelésedet porba döntő játékával fog diadalmaskodni. Bármennyire olvasottnak számítasz, bármilyen mélyre jutottál is önmagad feltérképezésében, tégy le elképzeléseidről a gurut illetően!

Minél nyitottabban és alázatosabban fogadod, annál tisztábban és élesebben mutatkozhat meg életedben a mindenség tanítómestere.

Ébredés

Hajnalban óvatos, tünékeny akarás,
Reggel már csontokat mozgató látomás.
Délre az ébredés nyílássá változik,
Délután kincseim napomat elöntik.
Estére nyugalom, üresség, végtelen,
Éjjelre Hold gyúlik lámpaként az égen.

Virág

Az egyén szellemi félreértése miatt egy vékony megkülönböztetést teremt személyes tudatossága és önmaga valódi természete közé. A megszabadulás meztelen folyamata ennek a félreértésnek a felszámolása, leleplezése. Ha az elengedés megtörténik, mindenféle erőlködés és keresés lényegét veszti.

A tanítványokat mindig foglalkoztatta, foglalkoztatja, és foglalkoztatni fogja az a kérdés, melyik megközelítési mód mutat a legtisztábban az igazságra. Fokozatosan lépegetsz valódi természeted felé, vagy netán azonnal képes vagy az igazság felismerésére, vagyis egyszerűen belátod annak a tényét, hogy minden pillanat önmagában rejti a felébredés lehetőségét.

Valójában mind a kettő féligazság, már csak amiatt is, hogy összeütközésbe kerülhetnek egymással.
A fokozatosság esetén akár már azzal beindítasz egy fáradtságos, szenvedéssel teli utazást, hogy állítod, szükséged van időre, egy útra, sőt szükséged van módszerekre ahhoz, hogy önmagad igazságát felismerd. Ilyenkor kitolod a felébredésed a jövőbe, ami soha nem fog eljönni. A felébredés csak a jelen kristálytiszta terében lehetséges. A szellemi módszerek és utak csupán abban tudnak segíteni, hogy egy kört leírva ezt megmutassák számodra. Természetesen a szellemi módszerek tengernyi hasznos és értékes gyümölccsel ajándékoznak meg minket, melyek az életünket és a tapasztalásainkat javítják, gazdagítják, csökkentik a hétköznapi szenvedés mértékét, illetve spirituális képességeket és minőségeket ébresztenek fel, de közvetlen módon nem visznek közelebb a felébredéshez.
Az azonnali felébredés tanításai sokszor meghagyják a tanítványt abban a téves elképzelésében, hogy létezik egy, az igazságtól különálló kereső. Ez a hajszálvékony fátyol nem tudatosodik a gyakorlóban, és emiatt nem látja be a megvilágosodás személyes szintű kisajátíthatatlanságát.

Létegyüttlét tanításunk lényege az, hogy már ebben a pillanatban is önmagad igazságaként ragyogsz. Már az vagy, amit keresel! Ezért minden pillanat magában rejti a felébredés lehetőségét. Ez a szívből felszakadó felismerés csak akkor igaz, ha élő módon és minden pillanatban jelen van, mindenféle okoskodástól, erőlködéstől függetlenül. A Létegyüttlét tisztán megvilágítja és leleplezi félreértéseidet, elképzeléseidet, megszokásaidat. Ha mindezeket végérvényesen eltávolítod, csak a Szabadság marad.