A talán nem elég

Amikor egy jógi elhatározza, meg akar szabadulni, vagyis fel akar ébredni a burokból, amit szamszárának nevezünk, örök döntést hoz. Ettől a pillanattól kezdve nem lehet már hezitálni, nem lehet becsapnia magát, és soha többé nem elég a talán.

Nem mondhatod: talán szeretném a szabadságomat megélni, mert ez nagyon kevés. Az élet olyan akadályokat gördít eléd, amelyeket csupán teljes gőzzel, csúcssebességre és szenvedélyes önfeladásra ráállva lehet megugrani. Az élet nem támad, hanem tanít. Megmérettet, akarod e eléggé ezt az ébredést, vagy húznak még az álmok vissza, a burokba. El lehet e még téged csábítani, akár egy örömmel, akár egy drámával. Akarod e még játszani a játszmát, vagy megérkeznél végre tényleg az igazságba.

A talán nem elég, mert biztosan kell majd áldozatokat hoznod: néha fizikai dolgokról, de még többször lelki, személyes ügyeinknek kell búcsút intenünk. A spirituális ember legnagyobb veszedelme pont a spirituális életre vágyó-törekvő elme. Az a részed, amelyik elvisz egy meditációra, és amelyik rávesz, hogy mantrázz. Mert még ő is csak illúzió, és kér cserébe valamit a munkájáért: azt kéri, őt legalább őrizd meg és vidd magaddal. Ő is meg akar világosodni veled. De a jógi életének legmélyebb, legmeghatározóbb felfedezése az lesz, hogy nincsen személyes megvilágosodás. Csak megvilágosodás van, nem is volt soha semmi más.

A modern jógi kényelemben él, tele van a hosszú és boldog élet reményével. Ám minél több kincsed van, annál nagyobb a vesztenivalód. Régen a jógik barlangokban meditáltak, maradékokat ettek, mert tudták: így sem könnyű, ragaszkodásokkal pedig sokkal nehezebb. Nekünk, városi jógiknak ezt kell megtanulnunk: ha már nem csak talán, hanem egész lényünkkel vágyjuk a megvilágosodást, a kísértések lepattannak rólunk, a kapuk kinyílnak, és meztelenül önmagunkra nézhetünk. De ehhez el kell engedned a talánt, a spirituális elméd akaratosságát, és minden reményedet a jól sikerült életről. A szabadságért cserébe ez csekély ár, nekem elhiheted.

Reklámok

Tenyerem egy felhőt simogat

“Tenyerem egy felhőt simogat
Talpam alatt óceán feszül tükörként
Mindegy, nappal van, vagy éjjel
Csak itt vagyok, mert nem lehetek másutt
Csak most vagyok, mert nem voltam és leszek
Hangjaim elhallgattak
Könnyeim mind elfogytak
Szabad szívem mindent kitölt
Nem fér már el benne félreértés”

Virág

A Csend jógája

Amikor a guru hallgat

Napjainkban, amikor számtalan tanítót és mester hallgathatunk a legkülönbözőbb fórumokon, amikor könyvek tucatjait vásárolhatjuk meg ebben a témában, kissé elfelejtődik a legősibb átadás, a Csend jógája.

A mester olyan lény, aki vagy ami nem a hétköznapiról tanít, ám sokszor hétköznapi módszereket alkalmaz: szavakat, cselekedeteket, hangokat vagy szituációkat. A nem kimondható felé mutat a kimondható eszközeivel. És pontosan ezért, ennek lehetetlensége okán nincsen tökéletes példa, nincs a szabadságot lefedő tett, és nincs fogalom, amely tökéletes volna. A mester itt van, a világban, és szavai is világiak, ám szíve nem innen való, mint ahogyan szabadsága sem.

Előfordul azonban, hogy a mester és a tanítás elhallgat, hogy a legtisztább módon mutasson a megvilágosodás felé: a csenden keresztül.

Nem a szó hiánya

Sokan hiszik azt, hogy elég elhallgatni, és a Csend teret nyer. Ám aki egyszer is megpróbált már csendben ülni és meditálni, nagyon jól tudja, mit történik. A gondolatok és érzések, mintha csak a sarokból ugranának elő, hirtelen minden addiginál hangosabban jelentkeznek. Megérezzük, hogy egyetlen perc alatt tucatnyi érzés és gondolat fut át elménken, s bár némelyiket szélnek eresztjük, a többségével összeölelkezünk, és újabbakat teremtünk. Nem elég tehát elhallgatni a Csendhez.

A valódi Csend, amelyet direkt nagybetűvel írok, nem a hang hiánya. Ez a Csend olyan valami, amely mindent átitat, mindennek a gyökere, eredendő természete, szabad mivolta. Nem minőség és biztosan nem tudatállapot. Nem kezdődik, ezért nem is ér véget. Nem megszerezhető és ezért nem is elveszíthető. Mindig jelen van, csak fel kell ismerni. Minden dolognak az alapja, ezért nincs élőlény vagy tárgy, amely nélkülözné.

A Csend: guru

Amikor a mester elhallgat, és a Csendnek adja magát, ez utóbbi lesz a tanítónk. Őt halljuk vagy éppen nem halljuk, az Ő szemébe nézünk, az Ő erejét, nyugalmát, békéjét érezzük felébredni szívünkben. Olyan átadás ez, amelyet közvetlennek szoktunk nevezni. Ritka kincs, és arra sincs garancia, hogy egyáltalán felismerjük, amikor megtörténik.

Mivel a valódi Csend nem a hang hiánya, még óriási zajban, fájdalomban vagy káoszban is megnyilvánulhat. Nem kell hozzá külsőség, sem megfelelő körülmény. Ez pedig nehézzé teszi felismerhetőségét. Mindig várunk valamire: kényelemre, szépségre, megerősítésre. S miközben várunk, a Csend gurut talán meg sem látjuk nagy igyekezetünkben. Pedig a Csend tanítása semmihez sem fogható, szívből szívbe áramló áldás.

A félelemnélküliség

Zavarodottság vagy bölcsesség: válassz!

Az önkeresés folyamatában az ember önmaga lehető legtisztább megismerésére, felismerésére törekszik. Miután valaki úgy dönt, hogy belekezd ebbe a mélységes folyamatba, egyszerre tapasztalhatja magában az önfelismerésre irányuló tiszta szándékot és a zavarodottságot, ellenállást, félelmeket. Megtapasztaljuk, hogy néha lendületben vagyunk, néha megakadunk, olykor olcsó válaszaink vannak, olykor hihetetlenül inspiráltak vagyunk. A legfontosabb, hogy belásd: a legmélyebb igazság olyan, amilyen. A saját természetétől ragyog, teljesen spontán és tökéletes. Ezt sokszor azért nem tapasztalod, mert újra és újra teret adsz a nemtudásnak, a félreértéseknek – erre ébredsz rá, ha elkezdesz önmagaddal foglalkozni.

Menekülés a szenvedéstől

Sokan eljutunk ahhoz a belátáshoz, hogy nem igazán szeretünk szenvedni. Nem szeretjük azt, ha gyengének kell mutatkozni; nem szeretjük azt, ha félelmeink vannak; azt sem szeretjük, ha nem tudunk betagozódni a társadalmi rendszerbe, nem tudunk megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Anélkül, hogy igazán a mélyére néznénk saját ellenállásainknak, folyamatosan menekülésben vagyunk. Úgy próbáljuk kiszolgálni saját neurózisunkat, hogy valójában nem tudjuk, mit szolgálunk ki, mi elől menekülünk.

Ezért keresünk és mondunk mindig kifogásokat. Ám velük nem mást akarunk megfogalmazni és átadni, mint hogy valójában nem szeretjük a szenvedést, nem szeretjük a zavarodottságunkat, és előlük menekülve próbálunk tenni valamit. Megpróbáljuk kezelni a helyzetet.

Ha azonban megkérdezzük valakitől, mi a baja valójában, százból kilencvenkilenc esetben az a válasz, hogy „nem tudom”. Erre a „nem tudom”-ra alapozzuk a döntéseinket, erre építjük az életünket. Amíg nem akarunk többet a „nem tudom”-nál, addig folyamatosan el fogunk gyengülni, s el fogunk bukni – ez maga a szamszára.

Csak ha már nem elégít ki minket ez a válasz, akkor vagyunk egyáltalán képesek a mélyére nézni annak, amitől folyamatosan menekülünk, amitől félünk, amit próbálunk megúszni. Ekkor mondja a kereső: már nem fogok elgyengülni; kiderítem, mitől menekülök!

Amikor lelepleződsz

Számtalan ősi, mély hagyomány és tanítás szerint minden pillanatban egyszerre születik meg a nemtudásnak, a zavarodottságnak és a tudat tiszta bölcsességének, terének, nyitottságának a lehetősége. Azokra a jelenlét pillanatokra, amikor a tiszta bölcsesség lehetőségét választod, tíz év múltán is emlékszel. Érzed, hogy valami megnyílt, valami fantasztikus volt bennük. Jött valami, és egy óra vagy hét erejéig választani tudtál egy másik aspektust, nem gyengültél el.

Ám ha egy ilyen tapasztalást megvizsgálva ismét felteszed magadnak a kérdést, hogy miért nem gyengültél el, megint felszínes választ kapsz – például azt, hogy üdültél, s végre kipihented magad, vagy épp összejött valami. Menj tovább és tovább ezen a belső mentális fonalon. Idézz fel magadban egy másik üdülést, s vizsgáld meg, azon miért nem sikerült a tiszta bölcsességet választanod. Mindehhez a kulcs a csend és a nyíltság minőségeinek felébresztése szívedben.

Ezeknek a történéseknek a velejét úgy kell feltárni, ahogy a hagymarétegeket bontjuk le egymásról: lassan, aprólékosan menj mélyebbre és mélyebbre. Elképzelhető, hogy megint csak nem fogod tudni megmondani, miért sikerült egy adott helyzetben a tiszta bölcsesség terét választanod.

Túllépni a félelmen

Amikor azt mondom, hogy a felébredéshez félelem nélküliségre van szükség, az azt is jelenti: “utána fogok járni, kiderítem az igazságot, nem fogok megállni a nem tudom olcsó válaszánál!” A félelemnélküliség valójában abban próbál téged segíteni, hogy félelem nélkül tudj szembenézni akár a gyengeségeiddel, a zavarodottságoddal, akár lényed eredendő, tiszta, makulátlan, igaz természetével.

Amikor a félelemnélküliség felébred benned, nem állsz meg ott, hogy a megszokások visszahúznak. Ehelyett azt mondod magadban: „Rendben. Megszokások? Akkor nézzünk a mélyére mindegyiknek!” Nem az a kérdés, hogy egy adott pillanatban vannak-e zavaró érzelmeid, félelmeid, merev elképzeléseid, van-e benned ellenállás, aktívak-e a megszokásaid. Az a kérdés, hogy képes vagy-e velük dolgozni, s látod-e, hogy a benned lévő nemtudás vagy zavarodottság – minden, ami hozzájuk tartozik – valójában megmunkálható. Szembenézhetsz, dolgozhatsz velük.

Mit jelent e szó: félelemnélküliség?

A félelemnélküliség nem menekül el a gyengeségektől, köztük a félelmektől sem, ezért minél több benned a félelem, annál nagyobb lesz benned a félelemnélküliség. A félelemnélküliség tápláléka maga a félelem, illetve a zavaró érzelmek: a harag, a birtoklási vágy, a féltékenység és így tovább.

A félelemnélküliség és a kételynélküliség egy közös forrásból ered. A kételynélküliség maga a teljes bizonyosság. Maga a bizonyosság pedig önmagunk megismeréséből fakad – annak a felismeréséből, hogy van bennünk valami, ami teljes és tökéletes. Ennek a valaminek pedig nagyon fontos tulajdonsága a félelemnélküliség. Ez a valami soha nem változik, tehát elpusztíthatatlan és mindig lehet rá támaszkodni. Van bennünk valami, ami a külső feltételektől függetlenül jelen van. Nem elveszíthető; nem növelhető, de nem is csökkenthető.

Önmegismerés, bizonyosság, félelemnélküliség

Az önmegismerés, a bizonyosság és a félelemnélküliség roppant fontos tényezők. Valakinek az egyik, valakinek a másik jelent kaput. Bármelyiken is lépsz be, hatással leszel a másik kettőre. Ha félelem nélkül szembe tudsz nézni magaddal, a gyengeségeiddel, akkor többet tudsz meg önmagadról és bizonyosság ébred benned. Ha újra és újra megbizonyosodsz arról, hogy van benned valami, amire támaszkodhatsz, akkor egyre jobban ki tud benned bontakozni a félelemnélküliség. Ez pedig nem azt jelenti, hogy nincsenek félelmeid, vagy hogy nem gyengülhetsz el, nem ijedhetsz meg egy nehéz helyzetben. Azt jelenti, hogy nem a félelem vezet.

Jógik és jóginik, avagy a megvilágosodást kereső férfi és nő

Minden egy

Kezdjük a legfontosabbal: a megvilágosodás az, ami kimondhatatlan, mert a szavakon és fogalmakon túli, maga a minden. Ebben a tökéletes mindenben nyoma sincs a kettősségnek, a férfinak és a nőnek, mert csak egység van. Nem mondhatni tehát, hogy a megszabadulás férfi vagy női minőség lenne, hiszen éppen ez a lényege: eltűnik a megkülönböztetés, ítélkezés, félreértés fátyla. Nem számít, ki vagy, honnan jöttél, hogyan sikerült és ki segített. Csak az számít, hogy ráébredtél asz egyetlen valóságra, melyet megvilágosodásnak nevezünk. Ebben az áldásban minden egy, azaz megszűnik az elválasztás. Beérkezel.

Azzal dolgozz, amid van!

A jógik eme ősi felkiáltása nagyon hatékonnyá teszi a szabadság keresését. Aki mer azzal dolgozni, ami van, nem keresgél más, kényelmesebb vagy szebb utakat, hanem megtanulja járni a sajátját. Ebben a látásmódban nincsen időhúzás és mellébeszélés, nincsen személyes önfelszabadítás vagy spirituális élmények kergetése. Közvetlen, rólunk szóló, mindent átalakító, szeretettel teli út ez, vagy inkább kör. Körbejárjuk létezésünket, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, oda, ahonnan elindultunk.

Mivel dolgozhatunk ilyen közvetlenül? Ha őszintén megnézzük, mivel rendelkezünk, rögtön önmagunkba botlunk: testünkbe, nemünkbe, és az ezzel járó érzetekbe. Remek alapanyag a testünk, amely férfi vagy női test; látásmódunkat átitathatja férfias vagy éppen nőies szemléletünk. A jógik tehát férfiként férfi módra, nőként női módra gyakorolnak, tiszteletben tartva testüket és érzéseiket. Ennek azonban semmi köze a nemek harcához! Egyszerűen minél előbb szabaddá akarunk lenni, és ezért közvetlenül használjuk ki lehetőségeinket.

Jógik: fény és emelkedés

A férfi kereső, azaz a jógi a szabadság fényességének megtestesítője. Ő a népmesékből a királyfi, aki hajlandó kockázatos utakra is elindulni a beteljesülésért. A jógi alapvető energiája az emelkedés: megértéseken és erők felébresztésén keresztül tart belső magasságaiba, állandóan követve a fényt. S mi ez a fény a jógik számára? A Guru útmutatása, a megvilágosodás esélye, a felismerések felvillanása. A jógi úgy közelít önmaga valódi természetéhez, hogy közben fények milliárdjai világítják be keresését, s így végül nem marad semmi sötét. Kivilágosodik. Reggel lesz. Felébredés lesz. Szabadság születik.

Jóginik: elengedés és bölcsesség

A női kereső, azaz a jógini, az eredendő bölcsesség hordozója, amely búvópatak szerűen rejtett, ám nem tanulható, csak felébreszthető. Ő a népmesék királylánya, akit ugyan barlang mélyébe zártak, de szabadulása pillanatában azonnal készen lesz: felragyog bölcsessége. A jógini alapvető energiája az engedés: hagyni, hagyni és hagyni, hogy a megvilágosodás áldása nyissa a szívét, lelkét. Nyílik, akár egy lótuszvirág, s bármilyen mélyről is induljon, bármilyen félreértések is vegyék körül, a megnyílásakor gyönyörű és tiszta. S hogy mitől hajlandó nyílni és engedni? A Guru iránti szerelme, a megvilágosodás felé érzett odaadása ad neki erőt a legnehezebb pillanatokban is. Mert sokszor nem érti, hogyan is lesz képes minderre, de belső tüze nem hagyja feladni a legszebb célt: megtudni, kik is vagyunk igazából.

Fontos tehát, hogy férfiként férfi módra, nőként pedig női módra gyakorolhass, emelkedhess vagy éppen nyílhass. Kövesd a jógik évezredes, sokszor hagyomány vonaltól és külsőségektől mentes, egyszerű szemléletét: légy hatékony, és dolgozz azzal, amid van! Légy férfi és légy nő bátran, de csak a megszabadulás felé nézz! Szerelmed majd elvezet szerelmedhez: a szabadsághoz.

Vérivó Buddhák, avagy a megvilágosodás gyönyörű szigorúsága

Miért nem nevet minden megvilágosodott?

Talán láttál már képeket, fotókat vagy festményeket híres mesterekről, hegyekben élő remetékről. Vannak, akik derűsen mosolyognak, sőt, hangosan kacagnak, de vannak szigorú, haragos tekintetűek is, akikre nem könnyű hosszan nézni. Amikor vágyódva közeledünk a megvilágosodás felé, számos elképzelésünk van a szabadságról. Szeretnénk hinni, hogy egy békés, szelíd, szeretetreméltó és tiszta tudatállapot vár ránk, tele fénnyel és boldogsággal. Szeretnénk hinni, hogy a felébredésünk mindenkit boldoggá tesz majd, kivétel nélkül. Amikor azonban betekintéseink lesznek a megvilágosodás áldásába, vagyis sikerül időnként belépnünk az igazság természetébe, meglepődünk. A szabadság nem szelíd és nem békés, hanem ezeken a minőségeken túli. Megfogalmazhatatlanul mindenféle és egyféle egyben. Semmiképpen sem a béke szigete, hanem határtalan, végtelen tér és lehetőség.

Ebben a végtelen lehetőségben pedig bármi megnyilvánulhat, még a szigorúság és a harag is, ragyogó formában testet öltve. A szabad jógik nem mindig nevetnek. Néha előveszik vérszomjas, szigorú arcukat és úgy szeretnek, hogy közben ordítanak. Néha a mesterek úgy nevelnek, hogy pofont adnak, néha a szentek úgy segítenek, hogy falakat omlasztanak. A megvilágosodás meghaladja elképzeléseinket, és ledönti a rózsaszín elképzelések falát.

Vérivó Buddhák, vérivó jógik

Amikor a megvilágosodás energiáját ábrázoló képeket keresünk, az ázsiai hagyományokban számos haragvó istenséggel és Buddhával találkozhatunk. Arcuk haragos, sőt, állati; testük tömör és izmos; körülöttük minden lángol; alattuk eltaposott lények fekszenek; felettük a tiszta kék égbolt ragyog; kezeikben veszélyesnek tűnő tárgyak, ékszereik koponyák és bőrök. Eme félelmetes ábrázolások akkor válnak igazán ijesztővé, amikor felfedezzük a vért az előttük tartott koponyacsészékben.

Kik ők? Miért isznak vért, miért borítanak lángba mindent, miért taposnak a lényeken? A vérivó, vagy más néven haragvó Buddhák a megvilágosodás szigorúságának szimbólumai. Arra tanítanak, hogy engedjük el mézes mázos elképzeléseinket, és inkább adjuk meg magunkat az igazságnak! Az igazság kemény, nyers, őszinte, és nem akar kedveskedni. Csak annak mutatja a dolgokat, amilyenek azok valójában. Ekként a vérivó Buddhák megmutatják a végtelen szeretet éles, kemény formáját. Úgy tanítanak, hogy az igazság kését a szívünkbe mártják, mert így érezzük meg igazán annak valóságát.

Ebben a gyönyörű, ősi szimbolikában mindennek jelentősége van: a lángok a megvilágosodás iránt érzett, minden félreértést elpusztító belső tűz jelképei, a vér az átalakításra váró energiáink szimbóluma, amit a Buddha megiszik, s ezáltal nektárrá lényegül, az eltaposott lények azt jelentik, hogy a szabadság túllép a testi- lelki szenvedésen, magán a mulandóságon, a fegyverek szellemi fegyvereink, melyeket ügyes módszerekkel ébreszthetünk fel magunkban, az állatias külső a totális, nyers szabadság szimbóluma, mely túllép az emberin és a hétköznapin.

A haragvó Buddhák jógi szemmel

Modern, városi jógikként mindennel és mindenkivel gyakorlunk. Nem válogatunk, és nem várakozunk: a felbukkanó helyzeteket a megvilágosodás tanításaként látjuk, és folyamatosan ébredünk. Ebben a szemléletmódban gyakran szembesülünk a haragvó Buddhák megjelenésével. Látjuk őket felbukkanni a kiabáló autósok torkában, a közeledő nyári viharban és a hangosan ordító csecsemőkben. Ott vannak harcos gyakorlatainkban, mély meditációinkban, édesanyánk szigorúságában. Állandóan megmutatkoznak a mesterünk kemény útmutatásaiban, és fegyelemre tanító tetteiben is. S végül megtaláljuk őket saját szívünkben, mert mindannyian vérivó Buddhák vagyunk, akik meglátják a hétköznapi mélyén megbújó szabadságot.

Ha érzed a hívást, ha már egyszer is megcsapott a szabadság lángjainak forrósága, akkor tudod: muszáj elégetni a felesleget magadban, hogy a hamuban megtalálhasd igazi önmagadat. Mert az igazság olyan, akár a gyémánt, törhetetlen, színtiszta, örök. Ennek felismerésében tudunk segíteni.

Buddhák mindenütt

Sokszor hallottam ezt a mondást: Amikor a Buddhák nincsenek jelen, a jelenségek nyelvén tanítanak.Bár sokáig elhittem ezt az állítást, már tudom, hogy valójában nem is igaz. Mert a Buddhák MINDIG jelen vannak, és nem a jelenségek nyelvén tanítanak, hanem ők maguk a jelenségek.

Amikor az eső elered, egy Buddha mossa le a port rólad, hogy megláthasd végre önmagad. Amikor egy kiáltást hallasz, biztos lehetsz benne, hogy igenis neked szól. Ébresztő gyanánt. Amikor fájdalmad van, és minden sötétnek látszik, lelked fénye háttérbe szorul, akkor is egy Buddha rejlik a fájdalomban, és szeretettel feszegeti vélt határaidat. Amikor megcsókolsz valakit, és elönt a vágy, Buddhát csókolod, aki életre kelti benned a megszabadulás iránti sóvárgást. Amikor mély meditációban fényt tapasztalsz, egy Buddha lámpása világít a szemedbe, figyelmeztetve, hogy ne ragadj le egyetlen élménynél sem, mert az csupán a szabadság ígérete. Amikor mestereddel farkasszemet nézel, bizony a Buddhát látod, és tekintetében önmagadat. És amikor a tükörbe nézel, ott sem láthatsz semmi mást, csak az igazságot: a Buddhát.

Minden maga a megszabadulás, ezért minden Buddha. Sőt, te sem vagy kivétel. Valójában minden pórusodban Buddha birodalom rejtőzik, a szabadság és a Csend megannyi fészke. Ezért használja a jógi a jelenségeket mesterként. Ezért lehetséges megszabadulás a mindennapokban. Itt és most. Neked is.

Láss mindent Buddhaként, és a világod átalakul a megszabadulás kimeríthetetlen kincsestárává! Ez a jógik egyik legfontosabb látásmódja.