Amikor egy jógi elhatározza, meg akar szabadulni, vagyis fel akar ébredni a burokból, amit szamszárának nevezünk, örök döntést hoz. Ettől a pillanattól kezdve nem lehet már hezitálni, nem lehet becsapnia magát, és soha többé nem elég a talán.
Nem mondhatod: talán szeretném a szabadságomat megélni, mert ez nagyon kevés. Az élet olyan akadályokat gördít eléd, amelyeket csupán teljes gőzzel, csúcssebességre és szenvedélyes önfeladásra ráállva lehet megugrani. Az élet nem támad, hanem tanít. Megmérettet, akarod e eléggé ezt az ébredést, vagy húznak még az álmok vissza, a burokba. El lehet e még téged csábítani, akár egy örömmel, akár egy drámával. Akarod e még játszani a játszmát, vagy megérkeznél végre tényleg az igazságba.
A talán nem elég, mert biztosan kell majd áldozatokat hoznod: néha fizikai dolgokról, de még többször lelki, személyes ügyeinknek kell búcsút intenünk. A spirituális ember legnagyobb veszedelme pont a spirituális életre vágyó-törekvő elme. Az a részed, amelyik elvisz egy meditációra, és amelyik rávesz, hogy mantrázz. Mert még ő is csak illúzió, és kér cserébe valamit a munkájáért: azt kéri, őt legalább őrizd meg és vidd magaddal. Ő is meg akar világosodni veled. De a jógi életének legmélyebb, legmeghatározóbb felfedezése az lesz, hogy nincsen személyes megvilágosodás. Csak megvilágosodás van, nem is volt soha semmi más.
A modern jógi kényelemben él, tele van a hosszú és boldog élet reményével. Ám minél több kincsed van, annál nagyobb a vesztenivalód. Régen a jógik barlangokban meditáltak, maradékokat ettek, mert tudták: így sem könnyű, ragaszkodásokkal pedig sokkal nehezebb. Nekünk, városi jógiknak ezt kell megtanulnunk: ha már nem csak talán, hanem egész lényünkkel vágyjuk a megvilágosodást, a kísértések lepattannak rólunk, a kapuk kinyílnak, és meztelenül önmagunkra nézhetünk. De ehhez el kell engedned a talánt, a spirituális elméd akaratosságát, és minden reményedet a jól sikerült életről. A szabadságért cserébe ez csekély ár, nekem elhiheted.
Megvilágosodás 