Nincs ok az időhúzásra!

Amikor tiszta megértéssel fordulsz a megszabadulás felé, még akkor is ellenállhatsz, és finoman kitolhatod felébredésed a nem-létező jövőbe, az egó csábításának engedve. Kevesen vannak azok, akik azonnal fejest akarnak ugrani az igazságba.

Lehet húzni az időt, mindig halogatva a felébredés szent pillanatát. Amikor önmagad számára szeretnél időt kérni, tovább folytatódik a szenvedés világa. Lehet filozófiai szempontból nézni, lehet személyes szempontból nézni, igazából nincs jelentősége, még akkor sem, ha meg tudod fejteni, mi az oka időhúzásodnak. A lényeg az, hogy lehetőséged van arra is, hogy ne told el időben a találkozást. Itt és most akarod az igazságot. Nem vársz tovább.

Időhúzásod esetén alkalmazható gyakorlati lehetőségek köre:
Az egyik lehetőség az, hogy lecsendesíted tudatod. Tudatod alatt a személyes tudatosság teljes spektrumát értem. Olyan módon kell elcsendesülni, hogy ne maradjon semmilyen fal valódi önmagad és a lecsendesített elméd között. Ne maradjon semmi akadály! Ebben a csendben észreveszed, hogy az a csend, ami belül van, és az a csend, ami a valóság csendje, valójában nem elválasztható.

A második lehetőség, amikor meglátod a világnak és önmagadnak, mint jelenségnek a káprázat-természetét. Ezután már nem filozófiai módon állítod, hogy minden jelenség üresség. Nem spirituális módon hangoztatod, hogy minden üres, hanem teljes lényed sokk alá kerül a felismeréstől. Amikor tisztán realizálod azt, hogy az is üres, aki ezt belátja, elakad a szavad. Ekkor végérvényesen kiábrándulsz a lehatárolt én illúziójából. Sokkhatásként érkezik a felismerés: a felébredést sohasem fogom tudni elérni egy eredmény formájában. Sokszor az ember azért kér időt, mert még valamilyen úton-módon bízik abban, hogy a megvilágosodás aranyérméjét megszerezheti magának. Ezen fátylak végérvényesen szertefoszlanak.

A harmadik lehetőség a levetkőzés, a lecsupaszodás megközelítési módja, amikor szó szerint elindulsz kívülről befelé, mint ahogy a hagymát is lefejted rétegenként. Elindulsz a pszichológiai álarcodtól, és egyre jobban mész befelé. Meglátod, hogy az álarcok alatt egy mélyebb, finomabb álarc rejtőzik. Alatta egy személyes karaktert, egy specialitást találsz. A felébredésed lángoló tüze viszont visz még mélyebbre, és már csak folyamatosan változó, gomolygó színeket, rezgéseket tapasztalsz. Ekkor azonban még mindig jelen van egy csendes figyelő a változó tapasztalásaid közepette. Ahogy egyre mélyebben és mélyebben ismered meg önmagad, egyre tisztábban és nyitottabban hatolsz önmagad forrása felé, és folyamatosan eltűnnek koncepcióid és azonosulásaid. Ha valóban a felébredés felé fordulsz, akkor vagy így, vagy úgy, de lesz arról egy tapasztalatod, hogy az, ahogy önmagadra gondoltál eddig, nem olyan módon valódi, mint ahogy ezt képzelted. Keresed személyes éned, de sehol nem találod.

Mindhárom lehetőség egy felismerés óceánjába torkollik: „Nincs értelme az időhúzásomnak!” Egyszerre jössz arra rá, hogy az eddig hitt módon nem vagy valódi, és ugyanakkor sokkal valódibb vagy, mint azt valaha is hitted, vagy képzelted volna. Amikor megszületik ez a tiszta belátás, már nem kell újra meghallgatni a diktafonra felvett anyagot vagy elolvasni az erről készített jegyzeteidet. Nem kell újra leülni és elmélkedni, vagy ezen meditálni. Utána gyakorlatilag nincs ok az időhúzásra. Minden olyan tényező, ami az időhúzást fenntartotta gyakorlatilag eltűnik.

Ekkor egy olyan szintű nyitott kíváncsiság, elementáris vágy ébred benned, mely már semmilyen halogatást nem tűr. Azt kiabálja, azt üvölti szavak nélkül, hogy elég az időhúzásból: Itt és most akarom tudni, ki vagyok valójában! Meg akarok világosodni!

 

Hírdetés

Mester

Bármely szellemi vagy hétköznapi dolog elsajátításához nélkülözhetetlen a mester, aki, vagy ami elmélyítette és a gyakorlatba már átültette tudását. A mindennapok mesterembereit, tanárait nem különböztetném meg a spirituális mestertől, amíg szükség van bármilyen külső szempontra bölcsességük bizonyításához.

Hogy egyértelműbb legyek: a szellemi mesterhez, a szív valódi gurujához nem tudok és nem is akarok elvárásokat rendelni. Honnan vennék bátorságot ahhoz, hogy előírjam a térnek, milyen vezetőt küldjön?!

Amennyiben elvárásokkal és koncepciókkal vagyunk felvértezve, maximum ezek tükröződéseit fogjuk meglátni, a valódi bölcs rejtve marad nem-látó- csak-néző szemünk elől. Mennyivel könnyebb volna előírni: a valódi mester szerény, bölcs, megvilágosodott és a többi.

A tér ennél azonban szabadabb, játékosabb, fantáziadúsabb! Nem szolgálja ki az efféle spirituális elvárásokat, sőt mi több, nagy szeretettel űz tréfát merevségünkből. Ha a szabadság, bölcsesség pillanata pontosan úgy következik be, ahogy azt vártad, ha pontosan olyan tanítót kaptál, mint akit elképzeltél, inkább légy óvatos! A valódi, tiszta jelenlét túlnő elképzeléseinken, és pont váratlanságával, minden elképzelésedet porba döntő játékával fog diadalmaskodni. Bármennyire olvasottnak számítasz, bármilyen mélyre jutottál is önmagad feltérképezésében, tégy le elképzeléseidről a gurut illetően!

Minél nyitottabban és alázatosabban fogadod, annál tisztábban és élesebben mutatkozhat meg életedben a mindenség tanítómestere.

Fokozatos vagy azonnali felébredés

Az egyén szellemi félreértése miatt egy vékony megkülönböztetést teremt személyes tudatossága és önmaga valódi természete közé. A megszabadulás meztelen folyamata ennek a félreértésnek a felszámolása, leleplezése. Ha az elengedés megtörténik, mindenféle erőlködés és keresés lényegét veszti.

A tanítványokat mindig foglalkoztatta, foglalkoztatja, és foglalkoztatni fogja az a kérdés, melyik megközelítési mód mutat a legtisztábban az igazságra. Fokozatosan lépegetsz valódi természeted felé, vagy netán azonnal képes vagy az igazság felismerésére, vagyis egyszerűen belátod annak a tényét, hogy minden pillanat önmagában rejti a felébredés lehetőségét.

Valójában mind a kettő féligazság, már csak amiatt is, hogy összeütközésbe kerülhetnek egymással.
A fokozatosság esetén akár már azzal beindítasz egy fáradtságos, szenvedéssel teli utazást, hogy állítod, szükséged van időre, egy útra, sőt szükséged van módszerekre ahhoz, hogy önmagad igazságát felismerd. Ilyenkor kitolod a felébredésed a jövőbe, ami soha nem fog eljönni. A felébredés csak a jelen kristálytiszta terében lehetséges. A szellemi módszerek és utak csupán abban tudnak segíteni, hogy egy kört leírva ezt megmutassák számodra. Természetesen a szellemi módszerek tengernyi hasznos és értékes gyümölccsel ajándékoznak meg minket, melyek az életünket és a tapasztalásainkat javítják, gazdagítják, csökkentik a hétköznapi szenvedés mértékét, illetve spirituális képességeket és minőségeket ébresztenek fel, de közvetlen módon nem visznek közelebb a felébredéshez.
Az azonnali felébredés tanításai sokszor meghagyják a tanítványt abban a téves elképzelésében, hogy létezik egy, az igazságtól különálló kereső. Ez a hajszálvékony fátyol nem tudatosodik a gyakorlóban, és emiatt nem látja be a megvilágosodás személyes szintű kisajátíthatatlanságát.

Létegyüttlét tanításunk lényege az, hogy már ebben a pillanatban is önmagad igazságaként ragyogsz. Már az vagy, amit keresel! Ezért minden pillanat magában rejti a felébredés lehetőségét. Ez a szívből felszakadó felismerés csak akkor igaz, ha élő módon és minden pillanatban jelen van, mindenféle okoskodástól, erőlködéstől függetlenül. A Létegyüttlét tisztán megvilágítja és leleplezi félreértéseidet, elképzeléseidet, megszokásaidat. Ha mindezeket végérvényesen eltávolítod, csak a Szabadság marad.

A mester és a tanítvány, nem kettő, hanem egy

Mester lehet bármi, ami csak megnyilvánul. Mesterként jelenhet meg akármely szituáció is.  Ám ez a szemlélet igen mély, hevesen elkötelezett keresőhöz illik csupán. A kevésbé lángoló kereső még saját szemének és szívének sem hisz néha. Buddhát egy tanítványa életen át kísérte, és soha nem látta, hogy a mester fénylik, ragyog, és hogy hangja betölti az univerzumot. Ez a tanítvány csak nézett és nem látott.

A mester nem várja, hogy tiszta, vagy csinos, vagy jókedvű legyél, nem akarja, hogy felkészült legyél a találkozásra. Csak rád kíváncsi, csak a te fényedet méri, összehasonlítás és elvárás nélkül. A mester ekként maga a végtelen szeretet, maga a tükör, maga a lámpás, mely utat mutat a sötétség idején.

A mester nem feltétlenül tiszta, vagy csinos, vagy jókedvű. Nem akar felkészülni sem a veled való találkozásra, Csupán végtelenül nyitott mindenre. A valódi kereső éppen ezért meg kell, hogy tanuljon látni, megpillantani, felismerni és megnyílni.

Utána megszülethet valami egészen rendkívüli: a mester és a tanítvány egyesíti szívét. Egyek lesznek, nem kettők, és együtt választják a szabadságot. Egyszerűen, szépen, akár csendesen, de mindig kivételesen és örök változást teremtve.

Íme a legszebb vers, amely csak íródhatott a gururól és szíve csücskéről, a tanítványról. Természetesen Kabíré.

“Különös fa áll itt, mely gyökerek
és virágok nélkül terem
gyümölcsöt.
Nincsenek ágai, sem levelei,
csak lótusz mindenütt.
Két madár dalol rajta, az egyik
a Guru, a másik pedig
a tanítvány.
A tanítvány az élet számos
gyümölcsét ízleli, mire a Guru
szíve repes az örömtől.”

Ez egy nagyszerű ima minden napra!
Áldás a gurura és a keresőre.

Photo by Johannes Plenio on Unsplash

Az articsóka legfinomabb része – valódi meditáció

Ha bátrak vagyunk, túlléphetünk a hétköznapin, és megérkezhetünk oda, ahová mindig is szerettünk volna: önmagunkhoz.

A meditáció gyakorlat vagy valami több?

Amikor a meditációra gondolunk, elsősorban gyakorlatok jutnak eszünkbe. Olyan szertartásosan, minimum egy bizonyos testhelyzetben végzett tudati- szellemi technikák, amelyek különböző pozitív hatásokat segítenek kiváltani tudatunkban. Ez a meditációs praxis, vagyis gyakorlatok sorozata, szabályokkal és várható eredményekkel.
A meditáció azonban nem pusztán gyakorlatokat jelent, azok csak segíthetnek abban, hogy a valódi meditációt felfedezzük önmagunkban. A valódi meditáció (ezt a kifejezést szoktuk használni, jobb híján) nem más, mint akként lenni, ahogyan valójában vagyunk, semmit sem érintve, semmit sem ítélve, de mindent csodálva és engedve. Bár kissé misztikusnak tűnhet, semmi bonyolult nincs benne. Ez a színtiszta jelenlét, amelyben önmagad vagy. Úgy, ahogyan mindig is vágytál rá.

Akkor miért is gyakoroljunk?

Amennyiben szeretnénk tudatunkat megedzeni, nyitottságunkat fokozni, és belső békénket megtalálni, a meditációs praxis nekünk való. Bár a valódi meditációhoz nem kell gyakorlás és nem kell képzettség, hiszen alapvető ellazulást jelent eredendő természetünkben, nem szabad alábecsülni a tudatállapotaink minőségeit sem. Zavaros, békétlen, tompa tudatossággal az elengedés is várat magára. Mindig azzal foglalkozik ugyanis az elme, ami éppen az orra előtt van.

Tapasztalatom szerint nagyon fontos, hogy ne misztifikáljuk a meditációs gyakorlatokat. Az egyszerű, határozott és nyugodt megközelítés a legjobb. Nézzük meg, hogyan hat ránk a gyakorlat, és ha működik, gyakoroljuk szorgalmasan. Tartsuk be a tanító instrukcióit, és ne várjunk eredményt, ha eltértünk ettől. Azt tanácsoljuk, hogy mindenképpen válasszunk az alapgyakorlataink közé alázatot és elfogadást erősítő meditációkat, mert büszkeségünkkel és merev elképzeléseinkkel valójában csak saját magunkat akadályozzuk. Az alázat nem csupán a meditációban, de életünk minden területén segít majd.

Nyitott szív és csendes tudat

A valódi meditációkról szóló hiteles tanításokban nagy hangsúllyal szerepel két fogalom: a szív és a csend. Ezek az útmutatások a bennünk lakozó szívet célozzák meg, amelyet egyfajta gyökér bölcsességnek is nevezhetnék. Gyökérszerű, mert lényünk legmélyebb minősége; és bölcsesség, mert valamilyen eredendő tudás ez önmagunkról. Szívnek nevezzük, két okból is: egyfelől ez a bölcsesség a lényegünk, miként az articsóka legfinomabb része is a szíve. Másfelől pedig az ember önmaga igaz természetéhez a szívén keresztül juthat el, szeretettel és elfogadással.

A csend a valódi meditáció talán legszebb tanítása. A hétköznapi csend a hang és a mozdulat hiánya. Olyan átmeneti állapot, amelyben ideig óráig nyugalom és vákuum képződik, de egyszer elmúlik, hiszen egyszer elkezdődött. Bármennyi energiát is teszünk a hétköznapi csendbe, előbb vagy utóbb le kell mondanunk róla. A csend, amelyről a szellemi tanítások szólnak, nem hétköznapi, nem feltételekhez kötött, és nem is múlik el. Hogyan lehetséges ez? Miként létezhet valami, amely nem változik?

Ha leülünk egy kicsit, és megfigyeljük magunkat, könnyen észre vehetjük, hogy elménk állandó változása határoz meg bennünket. Jövő és menő gondolatok, érzések kavalkádjai vagyunk, néha egy kis szünetet tartva ebben a nyüzsgésben. Ha mélyebbre nézünk magunkban, meglátjuk, mi van a gondolatok és érzések alatt. Különböző tudatos és tudattalan rétegeket fedezhetünk fel, változatos tudatállapotok bukkannak elő. Ezek a rétegek még mindig nagyon képlékenyek, hiszen előhívhatja őket egy meditációs gyakorlat, de el is tüntetheti őket. Amennyiben még mélyebbre tekintünk, és hajlandóak vagyunk az álarcaink, tudatállapotaink mögé nézni, egyszer csak valami fontosat tapasztalhatunk meg. El fogunk csendesedni. Ám még megmarad egyfajta figyelő, aki tapasztalja ezt a különös, otthonos csendességet. Mondhatjuk rá, hogy ez vagyunk mi. A valódi meditáció azonban itt még lök egyet rajtunk. Azt tanítja: nézz mögé! Látsz még valamit? Vagy itt a vége?

Ezen a ponton szükségünk lesz minden kifejlesztett alázatra és békére. Bátorság kell, hogy elhagyjuk a figyelőt, aki felügyel. Vakmerőség szükségeltetik, mert éppen túllépünk a hétköznapin. Ha nem állunk itt meg, és mélyebbre nyúlunk, akkor hirtelen és csodálatosan, megérkezünk a csendbe. Valami mélységes, tiszta és igaz dologba. Ez a valami nem kezdődött el, mert mindig is jelen volt. Nem is múlik el tehát, a változás és a körülmények nem érintik. Bizonyos értelemben abszolút rólunk szól, de mégsem személyünkről vagy életünkről. Nem rendez semmit, nem érint semmit, nem tesz szebbé vagy jobbá. Csak egészen egyszerűen ez az, amit mindig is tudni akartunk magunkról. Megérkeztünk oda, ahonnan soha el sem jöttünk.

Mielőtt még visszatáncolnánk…

A valódi meditáció célja nem bizonyítható és nem megfogható. Nem olyasmi, amitől az elme megnyugszik, mert érti. Pontosan azért szükséges alázatot, csendes elmét és nyitottságot kifejlesztenünk a meditációs gyakorlatokkal, hogy készen álljunk erre a nem mindennapi kalandra önmagunkkal.
Összegezve: meditációs praxis nem vezet el lényegiségünk felfedezéséhez, de megadhatja azon képességeket, amelyekkel végig merjük vinni a belső folyamatot. A valódi csend nem ígér hétköznapi hasznot, sikert vagy harmóniát, mégsem tudunk elképzelni nemesebb emberi célt felfedezésénél. Számolnunk kell vele, hogy az elménk csak egy ideig lesz segítségünkre, utána a szívünk vezet majd.

„Nem- meditáció- nem- cselekvés- nem- létezés

Egyszer egy idős szellemi barátom azt mondta: a valódi meditáció az, amikor nem meditálsz. Hú, gondoltam magamban. Ez olyan őrült jógis mondás. Ám amikor ellazultam ebben az útmutatásban, megértés született. Amikor gyakorlunk, meditációt utánzunk, játszunk el. Amikor egyszerűen és tisztán jelen vagyunk a pillanatban, megszűnik körülöttünk a világ kettőssége, és csak és kizárólag a szabad pillanat végtelensége van. Nem cselekszünk többé, nem létezünk személyes énként többé és nem is meditálunk. Csak meditáció van. Ehhez kell az elengedés: totális lemondás arról, amit eddig eljátszottál.

Azóta, ha megkérdezik: Te mikor szoktál meditálni? Azt felelem örömtelien: Mikor nem??”

A cikk a HVG Pszichológia  2017. augusztusi számában jelent meg.

Buddha mosolya

Kisfiúnk, Déva kérdezte: Anya, miért mosolyog mindig a Buddha? Olyan szép a mosolya, és mindig más…

Anya felelte: Déva, a mosoly a szív saját természetének tükre. Ha csendben vagy, és gondolataid visszasüllyednek a szívedbe, derűs leszel. Általában az emberek azért mosolyognak, mert történt velük valami jó. A Buddha azért mosolyog, mert örömteli a természete, és ehhez nem kell semmiféle külső ok. Azért mosolyog, mert szabad. Elvehetetlen ez a boldogság, és semmihez sem fogható. És már most is a tiéd.

Déva: Akkor jó!

Photo by Sabine Schulte on Unsplash

Csend a lelke mindennek

A szívünk mélyében ébredező szabadság, maga a végtelen lehetőség, maga a szavak és formák nélküli csend. Ez a csend nem a szavak hiánya, nem a hétköznapi csendesség. Olyan csend ez, amelyben szétfoszlanak, megsemmisülnek a szavak és gondolatok, semmivé lesznek a fogalmak, mert nem találnak tapadási felületet. Amikor valóban csendben vagy, nem biztos, hogy hallgatsz is.

Ordítottál már bele egy hegy tetején az éjszakába? Az is csend.

Mantráztál már hajnalban, köszöntve a napot és benne önmagadat? Az is csend.

És hallottad már az óceán hullámait, ahogyan surrogva- sziszegve partot érnek? Az is csak csend.

Csend a lelke mindennek!

Photo by Tim Marshall on Unsplash

A helyes törekvés

“A helyes törekvés nem egyenlő az aktivitással. A törekvés lényege, hogy ha a pillanat bölcsessége azt igényli, akkor nem mozdulok, ha pedig a pillanat bölcsessége azt igényli, akkor aktívvá válok.

Tételezzük fel, hogy el szeretnék jutni Budapestről a Balatonra az autópályán. A GPS azt az  instrukciót fogja mondani kilencven kilométeren keresztül, hogy maradj az úton, menj egyenesen. Majd egyszer csak úgy navigál, hogy ötszáz méter múlva fordulj jobbra. Idáig miért volt jó, hogy egyenesen mentem, most meg arra utasít, hogy forduljak el? Utána megint öt kilométeren át egyenesen vezet. Ez teljesen értelmetlen! – mondhatná az elme.

A helyes törekvés arra vonatkozik, hogy követem a GPS-t, és maradok a megvilágosodás szándékában. A fáradhatatlanság pedig egyfajta kitartást jelent, hogy mindig a kütyüt fogom követni, bármit is mond. A megvilágosodáshoz leszek hűséges, fáradhatatlanul. Néha cselekednem kell érte, máskor nem kell tennem semmit. Olykor mozdulatlanná kell válnom, időnként aktívnak kell lennem. Néha a kettőt egyszerre kell csinálni: kívül tevékenykedni, belül rezzenéstelennek lenni.

Nem az a lényeg, hogy mi fakad a pillanat bölcsességéből, hanem az, hogy fel akarok ébredni.”

Részlet Magunam Te és a Megvilágosodás című könyvéből.

Ima a megvilágosodáshoz

“Tökéletesen bizonyos
vagyok abban,
hogy mindennek
a természete
a spontán szabadság,
szüntelen ragyogás,
végtelen nyitottság.
Boldogsággal tölt el
a valamennyi
lényben és dologban
eredendően benne rejlő
tiszta lényegiség,
mely számtalan
formában ölt testet.
Minden pillanatban
együtt ünneplek
és táncolok
a jelenségekkel.
(Magunam)”

Részlet Magunam Te és a megvilágosodás című, hamarosan megjelenő könyvéből.