Megvilágosodás

Valódi bepillantáskor nincs énnel való azonosulás. Akkor az vagy, aki valójában vagy. Saját fényedként ragyogsz. Ilyenkor gondolatok nélkül, intuitív módon felismered, hogy ki vagy igazán. Tisztán látod, hogy ez a valódi lényegiséged, és ehhez képest minden más illúzió, hamis. Ebben a folyamatban nincsenek gondolatok, az elme nem dolgozik. Rálátsz valamire. Az igazság önnön fényét nyilatkoztatja ki, felismeri önmagát. Felébredsz az élet álmából. Rájössz, hogy minden más délibáb, de nem azért, mert nincs szék, és a kezed mégis beleütközik a karfába, hanem, mert mindez az álomnak a része. A feleszmélés után már nem tudsz a régi otthonodba visszatérni. Nem is akarsz. Azt érzed, hogy végre megérkeztél. Minden pillanatban ezt kerested, ezért egyszerűen megünnepled, hogy otthon vagy, és bármi is maradt a látszatéletedből, többé nem érinted. Eljutsz oda, hogy nem érdekel, ha a benned szunnyadó szabadság mindezt elfújja, hadd vigye. Ha nem söpri el, akkor megmarad.

Olyan ez, mint amikor van egy albérleted, éveken keresztül ott laksz, ám egy napon rátalálsz az igazi otthonodra, ahol az összes felmenőd élt, és utána nem akarsz visszamenni a bérelt lakásba. Nem térsz vissza a régi bútorokhoz, mert azok is az albérlethez tartoznak, és nem fogod felhívni a főbérlőt, hogy figyelj, mindenképpen add ki a lakást. Mindegy már, mi történik vele, nem jut eszedbe. Az egy albérlet volt, a vándoréletedhez tartozott, most pedig otthon vagy végre. Az sem számít, hogy a szabadság mindent felszabadít, vagy esetleg egy-egy régi foszlány megmarad az áloméletedből. A legfontosabb, hogy végre hazaértél, és tudod, ki vagy valójában. Ott vagy, ahová tartozol.

Ezzel ellentétben sokunknál ez a fajta otthon nem jelenik meg. Úgy éljük meg, hogy tettünk egy utazást valahová, de utána vár minket a régi albérletünk. Igaz, nem a miénk, sok szenvedéssel jár, mert alkalmazkodni kell a tulajdonos elvárásaihoz, de mégis ott vannak a régi bútoraink, vissza kell térnünk. Hiába találtunk rá az igazi lakásunkra, mindig visszatérünk az átmeneti szállásunkra. Elkezdődik a csikicsuki, hogy mi legyen az igazi otthonunk? Hol verjünk gyökeret? Ezért óriási a különbség aközött, ha úgy van betekintésünk, hogy egy pillanat erejéig nem érintjük az én illúzióját, és rálátunk az igazságra, vagy úgy éljük meg a folyamatot, hogy fülig szerelmesek vagyunk a megvilágosodásba, és az erőnkkel hegyeket mozgatunk meg.”

Részlet Magunam hamarosan megjelenő könyvéből

“A megszabadulást gyakran a jövőben képzeljük el, ott véljük megtalálni. Távol keressük, önmagunkon kívül. Sőt, a legtöbben úgy gondolják, hogy különleges élmény.  A felébredés nem rendkívüli pillanat. Az igen, amikor összejön a család karácsonykor, együtt vannak a távolabbi rokonok. Ilyenkor kifejezzük szeretetünket egymás felé. Olyan dolgokat mondunk vagy teszünk, amelyeket nem minden nap szoktunk. Ez a magasztos ünnep évente egyszer van, ezért egyedi tapasztalat. A felébredettség eredendő és mindig jelen lévő. Egyszerű, nem pedig különleges. Túl van a tetteken, szavakon, testi ölelésen. Itt és most van, ez a természetes állapotunk, amelytől nem különbözünk. Közelebb van hozzánk, mint a leghétköznapibb cselekedetünk, olyannyira, hogy egy velünk. Rádöbbenni a valóságra, megvilágosodni, egyet jelent a belelazulással. A tökéletes, tiszta jelenlét pillanata nem más, mint hogy megnyugszunk a soha nem-született természetünkben.”

Részlet Magunam nemsokára megjelenő könyvéből

“Voltam egyedül, voltam széttört váz
Voltam egyetlen, festett látszat-máz

Lettem végtelen, lettem céltalan
Létem égsárkány: Isten bennem van”

Virág

Ha a megvilágosodás vágya fellobbant szívedben, és a felébredés felé irányul életed, szándékod, szerelmed, el kell kezdned vetkőzni. Vágyad netovábbja, hogy szabad lehess, mentes a körülmények, feltételek, változás fátylaitól. Vágyad, hogy megpillanthasd valódi, eredendő természetedet és fel is vállald azt. Olyasmi hív tehát, amely nem kívül, de igazán nem is belül van, sokkal inkább létezésed magja ez. Szent eredet, alapvető természet. Vetkőzés nélkül nem jutsz messzire. Álarcaid, várfalaid elfedik előled az igazságot, és marad a megszokott, jól ismert, kényelmes nemtudás.

Van egy pillanat, amikor már annyira vágyod a szabadság ízét, hogy bevonzod életedbe a Gurut. Ő lehet emberi lény vagy akár bármilyen más forma, lehet formanélküli és egészen megfoghatatlan. Amikor a Guru kinyitja szemét és téged lát maga előtt, azt mondja: „Hohó, be akarsz lépni a megvilágosodás kapuján? Rendben, akkor vetkőzz!” Mire a tanítvány alázatosan és lelkesen állítja, hogy készen áll és hajlandó is vetkőzni. Egy darabig általában nincs is gond. Milyen üdítő is ledobni a legnyilvánvalóbb hacukákat, és egyre inkább különlegesnek érezni magunkat, és az egész folyamatot.

Van azonban egy következő meghatározó pillanat: amikor már rettenetesen elégedett vagy és érzed, ahogy a megvilágosodás gyermeke leszel, a mester huncut szemvillanással olyasmit javasol, amelytől eláll a lélegzeted. Le kell venned a rejtegetett ruháidat is, úgy is mondhatnám, a lelki fehérneműdet. Hoppá.  Erre nem számítottál. Nélkülük fázol és védtelennek érzed magad, még akkor is, ha ezek a göncök félelmekből, hiúságból vagy éppen félreértésből szövődtek. Egyszerre engednéd el őket és egyszerre szorongatod mindet, hiszen nélkülük nem látod magadat. Hozzád nőttek, meghatároztak, ha levennéd mindet, még ki tudja, mi is történhetne?? Talán még szabad is lehetnél. És ekkorra megszületik benned a sóvárgás: szeretnéd tudni, milyen lesz. Biztosítékra vágysz, hogy nem semmisülsz meg, a világod nem omlik majd össze. Ám a Guru nem ad biztosítékot, a megvilágosodás nem tesz ígéretet. Hallgatásuk ragyogás, vakító, éles fény, amely előtt semmi rejtve nem maradhat.

Sokféle tanácsot adhatnék, de csak egyet írok le ide: maradj alázatos, és ha félelmetes is a vetkőzés, bízz a szabadság bölcsességében. Csak az igazság tudja, mi a helyes. Minden más porhintés. Vetkőzz és légy végre önmagad. Légy szabad.

Mi a személyes én legnagyobb félreértése?

A szellemi kereső úgy gondolja, hogy valaha majd ki fog teljesedni, meg fog szabadulni. Azért tesz meg mindent, hogy ez a kiteljesedés megtörténjen. Különböző elképzelései vannak ennek az eléréséről. Valaki világi, valaki pedig szellemi módon, belső utakon próbálja ezt a tökéletesedést elérni, de mindenféleképpen személyes szinten.

Ez a fajta személyes kiteljesedés lehetősége nem megvalósítható, vagy csak rövid időre. Mivel időben és térben jelenik meg a kiteljesedés – maga is egy mulandó, bár csodaszép történés –, egyszer el fog múlni.

Ha ezt megérted és elfogadod, akkor felragyoghat a valódi vágyad: „Fel akarok ébredni az egészből!” A valódi szó vagy kifejezés alatt még pontosan nem tudod, mit értesz, de érzed a belső hívást hazafelé. Amíg nincs erről egy élő tapasztalat, egy élő belátás, egy dolgot tudsz elhatározni, hogy valódi értelemben akarsz felébredni, bármi is legyen az. Nem tudod, mi valójában a felébredés, de elindul a kutatásod. Belátod azt is, hogy a valódi felébredéshez nagyon sok koncepciótól, azonosulástól, megszokástól, sémától kell megválnod. A személyes én alapvető tudatlanságát és arroganciáját szükséges elengedned.

A szabadság itt és most felismerhető, de senkinek sem lehetséges a személyes megszabadulás. Csak megvilágosodás van, nem is volt soha semmi más.

Az áldás az, amikor a mindenség rábólint tiszta szándékodra, hogy szabad akarsz végre lenni. Áldás nélkül nincs semmi, mondják a jógik.

A megszabadulás nem burok, nem egy díj, amit megszerzel, nem dicsőség. A megszabadulás az, ami mindig is voltál, mindig is leszel, és ezen semmi, de semmi nem változtat. Áldásban lenni annyi, mint bírni a mindenség jelenlétét törekvésünkben a felébredés felé.

Ahhoz, hogy az áldást érezd, folyamatosan nyitnod kell felé. Naponta kérd a mindenség bólintását szándékodra, naponta köszönd meg, hogy létezik felébredés az álomból, és naponta legyél hálás, mert a hála nyitja szívedet. És akinek szíve nyitott, szabadon létezik.
Az áldás napról napra beborít, és először finoman, majd egyre erősebben, megjelenik életed minden területén. Áldott leszel. És veled együtt minden és mindenki. Ha egy jógi gyakorol, a mindenség vele gyakorol. Ha egy jógi áldást kér, mindenkire kéri, ha megkapja, mindenki megkapja.

És ha egy Buddha felébred, mindenki felébred vele együtt.

Tanítvány:

Nekem sokszor az az érzésem, hogy tulajdonképpen nem szerelembe esni kell, hanem megvilágosodásba esni. Gyakran azt érzem, hogy a szerelem maga a megvilágosodás. Amikor a szerelmet akarom átengedni magamon, akkor tulajdonképp a megvilágosodást akarom előengedni. Ez tévedés?

Magunam:
A sok lehetséges kifejezés közül azért használom a ’szerelem’ szót, mert a szerelem nélkülöz mindenféle átgondoltságot, kiszámíthatóságot, lehatároltságot. De nem véletlenül teszek elé egy minőségjelzőt – a ’megvilágosodás iránti szerelem’ kifejezés alatt ne a ’szerelem’ szó hétköznapi jelentését értsük. Nem a vak szerelemről beszélek, amikor nem látunk tisztán, mert ránk ereszkedik a lila köd. A megvilágosodás iránti szerelemben nincs racionalizmus, kiszámíthatóság, lehatároltság, de tele van bölcsességgel, belátással, nyitottsággal, spontaneitással. Ez egy bölcs szerelem. Ebben a szerelemben az, aki szerelmes, az, aki szeretve van és maga a szerelem egy. Ebben a szerelemben a valódi határok elmosódnak. Ez a szerelem visszahoz a jelenbe, mert ezt a szerelmet itt és most tapasztaljuk, itt és most érezzük, nem egy másik helyen, nem a múltban és nem a jövőben. Ez a szerelem képes elnémítani a duruzsoló elmét, képes fölülírni, elégetni az olyan kizökkentő gondolatokat, hogy „el vagyok választva”, „még nem tapasztalom”, „kiestem”, „ismét szétszóródtam”. Bármikor megjelenhetnek ilyen félreértések, elhomályosulások, de ez a szerelem el tudja égetni őket, mert a forrása a megvilágosodás.

Képzeld el, hogy napokig együtt vagy mestereddel. Mindaz, amiért követed, szereted, néha féled, most töményen és kérlelhetetlenül megjelenik. Állandóan a mandalájában vagy, vele eszel, vele pihensz, vele mozogsz, közelében alszol és ébredsz. Nem bújhatsz el, nem fecsérelheted idődet, nem hazudhatsz magadnak, mert a mester jelenléte reflektorként irányul rád, és rejtett kis dolgaidra.

Képzeld el, ahogyan járjátok az erdőt, és minden lépésetek igaz. Képzeld el, ahogyan tóparton figyelitek a hullámokat, mindenfajta túlzás vagy elvárás nélkül, csak úgy. Képzeld el este a tüzet, amely a mester kezei és mantrái nyomán lobban fel, és amely szerelemként égeti ki belőled a félreértéseket. Képzeld el az éjszakát a kerti fák között, csillagok alatt, őszinte egyszerűségben.

Hogy miért is vonulunk el időnként? Mert az elvonulás elkapja grabancunkat, fülön csíp és nem ereszt. Ott és akkor nem beszélhetünk félre, nem üthetjük el tréfával, nem takarózhatunk apró kis szenvedésekkel. Egy elvonuláson a mestereddel mindennek jelentősége van, minden tanít. Rengeteg időt, energiát szánsz rá, hogy létrejöhessen, ezért ne pazarold el az értékes lehetőséget! Sosem tudhatod azt sem, hogy meddig állnak rendelkezésedre a feltételek. Ó, mennyi, mennyi feltétel kell ehhez! Belegondoltál? Kell az egészséged, a mester egészsége, kell a lelkesedésed, a nyitottságod, a mester jóindulata, és kell egy hely, amely teret ad. És még mennyi minden. Légy alázatos, és élj a lehetőséggel: add meg magad a közvetlen igazságnak!

Az elvonulás íze semmihez sem fogható. Olyan édes, mint a legtisztább méz; és olyan keserű, mint az epe. Édes, mert szíved a mesteréhez ér, és szabadsággá olvad. Keserű, mert állandóan szembesít azzal, hogy bár sosem voltál elválasztva a megvilágosodástól, Te mégis elhiszed, hogy messze van.

Az elvonulás nem burok és nem is menekülés. Miközben a szabadságra nézünk intenzíven és közvetlenül, nem zárunk ki semmit és senkit. Azt vizualizáljuk, hogy mindenki velünk együtt van. Minden jelenség, minden érző lény, minden fény és árnyék a mi mandalánk. Eltelünk a világgal, és elfogadunk benne mindent. Hagyjuk, hogy feloldódjunk ebben a bizonyosságban, megadva magunkat az egyetlen valóságnak: a felébredésnek.

Add meg magad időnként Te is! Ha kell, vonulj el a mesterrel, és engedd felébredni a világot! Csak engedd.